Totális szerelemben az egész világgal...

   Ne legyen szerelmes az, aki nem tud szembenézni a benne rejlő legmélyebb mélységekkel. A szerelem teljesen elpusztít. Ha nem figyelsz oda, azt veszed észre, nem is te vagy, hanem valaki más. Teljesen azonosulsz azzal, akit szeretsz, vagy szeretnél, és magadról már meg is feledkezel. Annyi energia van benne, hogy nem is lehet sokáig elviselni.
   Teljesen irracionális, végtelen, leírhatatlan önkívület.
   Amikor a sok meditációtól egyhegyű lesz a tudat, és átszúrja az egó szívét, a zavaró érzelmek kiszökkennek a tér végtelen ürességébe, ahol elenyésznek a tiszta térben.

Back home, sweet home

   Kábé tíz fokkal van itt hidegebb, mint Barcelonában. Reggel mikor elbattyogtunk a gyerekkel az oviba, kicsit fáztam. A kölök a félig befagyott kisebb pocsolyákon a jeget taposta, és közben magyarázott valamit, amit csak fél füllel hallottam. Valami nindzsás-legós történet lehetett, mert a mondandójában volt szenszei, meg tűznindzsa, meg Ábel is. Pedig a tollkabát volt rajtam amit az anyám talált egy használt ruhásnál Keszthelyen.
   A lefagyott utcán battyogva alig hittem el, hogy megint itthon vagyok. Karma Gönben virágzottak a mandulafák, és a völgyben fáról ettük a narancsot, citromot, itt a platánfákon árválkodott néhány levél, a kutyák behúzott farokkal csaholtak az egyik kerítés mögött.
   A délelőttöm nagy részét a balesetin töltöttem – a másfél hete kifordult bokámmal - egy főorvosra várva, akinél nem sok páciens volt, csak már nem kifejezetten főorvos, csak úgy l'art pour l'art praktizál, ismerősök ismerőseit kezeli alkalomadtán. Megnézettem vele a térdem is, mert mostanában feltámadt bennem a vágy, hogy újra extrémebb sportok iránt forduljak. A röntgennel, meg mire sorra kerültem két és fél óra ment el. Jópár feladatot sikerült a szanszkrit könyvben megcsinálni ezidő alatt, és felfedeztem, hogy hiába állok neki harmadik alkalommal ennek a nyelvnek, semmit sem tudok pár szón, meg ragozási táblázaton kívül, és meg kell mondjam, rettentően érdekes nyelv, most már lehet, hogy értelme lesz rendesen megtanulnom.
   A munkahelyen egyöntetűen állították, hogy megfiatalodtam. Nem mintha sikerült volna túl sokat pihennem, még mindig eléggé kimosva érzem magam.
   Nem mondanám, hogy rossz itthon, a malagai reptéren vettem észre, mennyire lenyugodtam ezalatt a két hét alatt. A napi gyakorlás, és az elvonulási központ atmoszférája sokat segített, meg az elhajlásokra inspiráló társaság hiánya. Kábé öt éve kezdtem el ezt a sulit, azóta sok minden megváltozott – a központ 25 éves lesz idén nyáron – és a falu is bővült pár épülettel – most fejezik be a konyha feletti első emeletet, ami már az ITAS része lesz, meditációs kutatólaborral, szállásokkal, tantermekkel, gyönyörű kilátást nyújtó teraszokkal. ezekről nincs képem, mert éppen építkeztek, és Pedró, amikor körbevezetett minket, nem volt nálam semmi, amivel képet tudtam volna készíteni, csak egy béna külső képem van az épületről, az elindulás előtt jutott eszembe, hogy hátha valakit érdekel, hogy néz ez ki most. (Sajna nincs is nálam most az a kép. Menjetek el a nagy nyári programra, és nézzétek meg magatoknak. :-D)

Az Utazás bardója

   Reggel a barcelonai reptéren ültünk. Félálomban fel-felvillant egy-egy kép. Egy kisfiú a Villám McQueen kisautójával játszott. Az ülések között volt egy rés, amit pont úgy tudott használni, mint azt a sínt, amit a fiam csak „pályának” hív, és le lehet engedni rajta a játékautókat, hogy begyorsuljanak, és eltűnjenek valahol a gyerekszoba mélyén. Villám McQueen nagyjából minden ötödik futama végén az ülések alatt landolt, és a gyerek el-eltűnt, hogy megkeresse a kocsiját.
   Újra félálomba zuhantam.
   Az egyik anyuka a közlekedő részen hagyta a babakocsiját, pont előttem, és az emberek hol a babakocsit rugdosták félre, hol az én kissé lesérült bokámban akadtak el. Nyugat európában sem udvariasak az emberek. Az egyik fiatalabb utazó a kocsijával simán elsodorta a babakocsit, amitől aztán az anyuka is észrevette magát, és elhúzta a hanyagul otthagyott kocsit.
   Egy-egy kép között olyan érzésem volt, mintha órák teltek volna el, pedig csak percek voltak.

   Éjszaka Barcelonában bandáztunk egy újdonsült lányismerősünkkel. Karácsonykor találkoztunk vele egy házibuliban, és felajánlotta, hogy körbevisz minket a városban visszafelé jövet. Ki is jött értünk a reptérre, és elautókáztunk a városban, kiszálltunk pár helyen, és a város ugyan kihalt volt, mégis érezni lehetett azt a különleges hangulatot, amit már idefele jövet is valamennyire megtapasztaltunk. Minden városban van ilyesmi, amikor nem vagy ott sokat, és próbálod bedobozolni, akkor kialakítasz valami érzést a látott és a tapasztalt dolgok alapján, és már kész is a szamszára. Neki Barcelona pl. nem olyan jó hely, a korábbi munkahelyén olaszországban jobban érezte magát. Ha megnézed a a külföldön élő magyarokat, látod, hogy hol érzik jól magukat, és ahhoz a néphez hasonlítanak picit. A spanyolok elég vegyesek, a többféle tartományban kicsit más-más arcok vannak, de ez a lány inkább olaszos volt. Beültünk egy helyre, ettünk valami Tapast, amit az angol étlapon „snack”-nek fordítottak, és beszélgettünk majdnem másfél órát.
   Jó volt így az éjszaka nagyon, és óriási köszönet neki, hogy ilyen jó fej volt, mert ha a reptéren kell 7 órát dekkolnunk, nem tudom hogy bírtuk volna ki. A barcelonai 1-es terminál várakozó részében fémszékek vannak, amik ilyenkor télen 8 fokban nem túl melegek. Viki előhalászott egy pár ruhadarabot a bőröndjéből, és begubózott arra a pár órára, amit a gép indulásáig itt töltöttünk el, és valahogy én is bealudtam a fáradtságtól, de folyton fölébredtem, hogy valamim fázik.
   Az az érdekes, hogy nem voltam bosszús emiatt, csak egyszerűen beletörődtem ebbe, hogy ez van most, és úgyis vége lesz.
   A várakozási területen sokkal jobb ülések voltak, itt simán tudtam volna pár órát aludni, ha nem lett volna az a para, hogy a gépünk nemsokára indul.

A legjobb munkahely

   Itt ülök az osztályteremben, és dolgozom. Néha bejön valaki, és összeszedi a cuccát, vagy leül kicsit molyolni a számítógépén. Először a Metallica, aztán a Doors most Gogol Bordello üvölt a hangszórókból.
   Délben sikerült felkelni, és a fél tizenkettőkor elfogyasztott reggeli után fél kettőkor gyorsan még  ebédeltem egy kicsit. Sikerült pár napsütéses képet is készíteni, a völgyben érő narancsfák hátterében magasodó hegyekkel, ezeket a narancsfákat meg kellett örökíteni. Annyira abszurdnak hat most, hogy pár nap múlva a borús, esős, hideg Budapesten leszek megint.
   Éjszaka volt még egy fáradt buli a kávézónál, de mindenki eléggé készen és nyúzott volt, én meg mostanra pihentem ki az elmúlt hónapok munkáit, de az, hogy itt most már dolgozom előrevetíti a következő pár hetet-hónapot. Pedig még a következő kurzusra is fel kéne készülni (2012 nyár végén lesz), adtak egy halom leckét, és azt várják el, napi 2 órát foglalkozzunk a szanszkrittal.
   Nem akar valaki szanszkritul tanulni? Nekem is könnyebb lenne felkészülni, és közben jókat röhögnénk azon a sok képtelenségen, és koncepciókon túli elképzeléseken, amik szanszkrit tanulás közben felbukkannak.

Némaság

   Nem marad végül más csak csendben maradni. A jövő jelenné, a jelen múlttá válik minden pillanatban. Nincs olyan idő, amiben igazán volna értelme beszélni. Minden kimondott szó elvész minden pillanatban. Nem tudunk beszélni igazából semmi valóságosról, a tudat végső természete marad, elmagyarázhatatlanul.
   

Az idő

   Mipham Rinpocse ezt írja:

A jelen pillanat nem marad,

A múlt és a jövő nem bír létezéssel

Mert nem lehet rájuk mutatni

Megvizsgálhatatlanok.

Ez a megvizsgálhatatlan

Mentes a létezéstől

Nincs maradandósága, és nem semmisül meg,

Ez a megvizsgálhatatlan hiánya.

    Van a pesszimizmus, és van a realista gondolkodásmód (meg még egy  csomó másik). A pesszimista állandóan depressziós, a realista megingathatatlanul hisz abban, hogy a dolgoknak van oka,  célja, működése, a pesszimista állandóan érzelmei hálójában vergődik.
   Az érzelmi állapotok teljes skáláját átélhetjük egy nap, és teljesen tönkretehetjük az életünket egy időre egy, ha egy téves elképzelés mentén téves döntést hozunk, és annak megfelelően cselekszünk. Mi a téves? Mindig az, ami a legtöbb szenvedést hozza, és a legkevésbé hasznos a legtöbb körülöttünk lévő ember számára.
    Észre sem vesszük, hétköznapi gondolkodásunkat mennyire áthatja az, hogy hiszünk abban, hogy ami körülöttünk van, és velünk történik az teljesen valóságos, és megváltoztathatatlan. Amikor pedig elmúlik, és átveszi a helyét egy másik hasonlóan fontos ügy, már nem is emlékszünk arra mi volt az, ami tökéletesen boldoggá tett minket vagy korábban teljesen tönkretette az életünket.
   Az idő – bár mélységesen meg vagyunk róla győződve, hogy létezik – nem létezik. A jelen a jövő szempontjából múlt, a múlt pedig már egyáltalán nem létezik. Mégis megvan a folytonosság érzése. Reggel felkelünk, este lefekszünk. És ez így megy minden nap, és azt várjuk, hogy majd lesz egy tökéletes nap, ami után minden nap tökéletes lesz, amikor minden jól sikerül, és állandóan fanfárok fogják kísérni minden lépésünket. Hogy hirtelen kicsattan a boldogság szikrája, begyullad minden és átragyogja az egész életünket.
   A nemtudás szürke álmát alusszuk, mikor azt gondoljuk ébren vagyunk, és amikor a teljes valóságba pillantás elvakít minket, nem tudjuk felfogni, mit láttunk, mert minden időn kívül kerültünk, és ott az emlékezet időnkívülisége a felfoghatatlan szférájába emelkedett.

Vírusfilozófia

   Ma egész nap szép napsütéses idő volt. Kora délután aludtam egy picit, mert hajnali 5-ig sikerült dolgozni, és a tanulás is elmaradt, éppen csak rákukkantottam a tegnapi leckékre hajnali fél 5 körül. Alig bírtam elaludni, mert a napközben beadagolt 2-3 liter tea teljesen ébren tartott.


   A délelőtti szünetben lebattyogtam a nagy gompa melletti szállásunkra, lezuhanyoztam, mert másfél nap ilyen minimális fizikai aktivitás mellett is elhasználja az embert, és jól esik egy gyors zuhanyzás, főleg ilyen kevés alvás után. Ez a fél órás szünet dél körül volt. A nap gyönyörű szépen sütött, a meredek köves hegyoldalban másztam vissza a birkák taposta keskeny ösvényeken az osztályteremhez. Kicsit elkéstem, de megérte, olyan idő volt, mint egy enyhébb nyáreleji napon.


   Artur ma délután arról tanított, hogy a középút filozófiája valójában vírusfilozófia. Nem tud más filozófia nélkül létezni, mert nem is igazi filozófia, csak megcáfolja a másik filozófiák állításait, rámutat azok gyenge pontjaira, és összedönti őket.
   Azt hozta fel példaként, hogy a XX. században a nyugati filozófiák teljesen félrefutottak, és puszta okoskodássá váltak, mert az ókori görögöktől kezdve egy olyan filozófiai rendszert nem tudtak összeállítani, ami maradandó és cáfolhatatlan tudott volna lenni, és gyakorlatilag kimerítették az ókori görögök által felhozható alapvetéseket.

   Képeket már nem nagyon csinálok. Nincs nagyon mit, a szemközti hegy is megmutatta már majdnem minden arcát. A napfelkelték és a napnyugták sem olyan különlegesek már, bár a szépségük meg-megállít egy-egy pillanatra, megszokottá váltak.

Az utak belül folytatódnak

   A külső utazás átfordul belső utazásba, a belső tapasztalatok jelentősége megnő, a külső történések úgy úsznak el lassan, mint a repülő ablakából kipillantva, néha felébredve látott táj képe. Két alvás között teljesen lecserélődik a táj, a repülő mégis ugyanaz marad.
   Sok ember életét az állandó versengés határozza meg. A jobbnak levés érzése kielégítő lehet, jó tűzrevaló állandóan lángoló érzéseinknek. A megelégedett hátradőlés érzése, hogy van miről beszélni, nem csak ülünk bután egy társaságban, és a többieket hallgatjuk üveges tekintettel, vagy csodálkozva a nagyszerű dolgaikon.
   Hogy miért van erre szükség, nem tudjuk igazán megmondani. Az érzéseinket akarjuk táplálni, vagy a nagyszerűségünket akarjuk megmutatni, vagy mert adni akarunk másoknak valamit ezzel? Ezen talán sokan el sem gondolkodnak, megelégednek azzal, amit a sikerek adnak. A bukástól viszont félünk, de igazából azt sem tudnánk megmondani, hogy miért. Talán mert fizikai fájdalomként éljük meg, ha a sikertelenség érzéséből fakadó érzelemáradat elönt minket. Ez a félelem, ami valójában csak mellékterméke annak zavarodottságnak, ami esetleg belül kavarog, sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában.
  A boldogságkeresésnek számtalan formája van, pedig a középúton nyugodtan végigsétálhatnánk a teljes boldogság felé, úgy hogy nem kellene senkit sem magunk alá tipornunk...

A szamszára

   A szamszára egy szanszkrit szól, körforgást jelent. A világ körforgását, ahogy ismétlődnek az események egy-egy ember életében, és a történelemben. Lehetne mondjuk azt mondani, hogy az emberiség a történelem folyamán egyre inkább csak előrefelé fejlődik, de én inkább azt látom, hogy ha elolvasok egy-egy hírt, vagy belefutok valami több száz, vagy ezer éves infóba, hogy az emelkedéseket mindig hanyatlás követi. Sok-sok gazdasági válság volt, a túl nagyra nőtt birodalmak mindig összezuhantak egy idő után, morális, és/vagy gazdasági tarthatatlanságuk miatt.
   Ha össze vagyok zárva saját magammal – és közben egy ókori nyelvet próbálok belepréselni a fejembe – már lassan egy hete, ilyen dolgokon gondolkozom.
   Ez a körforgás valami olyasmit jelent, hogy folyton ugyanazokat a hibákat ismételgetjük, és ugyanazok a minták szerint próbáljuk ugyanazokata  problémákat megoldani. Addig, amíg a módszer nem tud túlmutatni a hétköznapokon, elég nagy bajban vagyunk, és lehet, hogy találunk valamit arra, hogy egy darabig félretoljuk a helyzeteket, és elkerüljük a szenvedést, de a módszereink általában valósnak vélt problémákkal dolgoznak, és valósnak vélt kimeneteleket hoznak. Ezek a helyzetek, mind összetettek, egy idő után szétesnek, és az a hiány marad utánuk, amit aztán nagyon szeretnénk befoltozni valamivel, ami szintén egy összetett dolog, és szét fog esni újra

2012 első napja

   Az állandóan változó érzelmi, és gondolati állapotaink között alig találni olyat, amelyik igazán boldoggá tenne minket. Mindig van valami ok, ami miatt boldogok vagyunk, de ezek a boldogságok ideig-óráig tartanak, aztán elmúlnak, és jönnek a nem igazán hasznos állapotok, a szenvedés, ami néha olyan erős, hogy szinte fáj. Fizikai fájdalmat érzünk, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, és kétségbeesetten keressük a megoldást a helyzetekre.
   Mostanában jöttem rá (megint), hogy az, ha másokat boldognak látunk, sokkal, de sokkal több jó érzést tud adni, mint az, ha a saját igényeinket próbáljuk kielégíteni. A szerelmespárok látványa, az ajándékozott emberek boldog arca elképesztő többletet tud adni.
   Részben erről szólna a Karácsony, csak az a bajom vele, hogy az utóbbi években ez az ajándékozási láz már szinte betegessé nőtte ki magát, igaz a gazdasági válságban már nem biztos, hogy mindenki ugyanannyit költ, mint korábban – részben talán azért, mert a bankok sem adnak már hitelt – ennek ellenére az őrült ajándékozási láz még tartja magát valamennyire. Mi idén Karácsonykor (amit egy héttel korábban tartottunk meg) már nem igazán vettem ajándékot, csak egy saját készítésű naptárt kapott mindenki. Meg a gyerekek egy csomó Legót, amire már hónapok óta fenték a fogukat, és majd kipattantak a bőrükből, mikor átadtuk nekik az a kisebb zsákot, amit már vagy egy hónapja az irodában őrizgettem a szekrényben, és valamelyik késő este vittem haza, és dugtunk el egy táskában a szekrény tetején, nehogy a kis csibészek megtalálják.

   2012 első napja szinte tökéletesen telt. Nagyjából délig aludtam, mert itt  volt egy kisebb összejövetel, ami azzal ért véget, hogy hajnali 4-kor felmentünk a sztúpához, aztán sikerült a szangha közösségi szobájában aludni. Délelőtt a szomszédos szobákban lakó gyerekes párok 1 év körüli babáinak nyűszögése közepette félálomban mindenféle furcsát álmodtam.
   Dél körül, a reggelebédnél Pedro csatlakozott hozzánk, és körbevezetett néhányunkat az újonnan épült részben, aztán miután kitakarítottuk az osztálytermet, a csapat fele elutazott a megvilágosodás sztúpához Benalmadénába. Itt sikerült is pár képet csinálnom, meg elvittük Maggienek azt az egész kartonnyi Erős Pistát, amit még november végén nem sikerült eljuttatni ide, mert az a pár ember, aki nagyon tervezte, hogy ide utazik, nem utazott végül. Maggie rettenetesen örült a Pistáknak, azt mondta, annyi ilyet fogyaszt a család, hogy egy üveg 2 napig trt náluk. Nagyon akart a tudni ki a forrás, és küldött is neki egy csomag igazi bhutáni füstölőt.
   A sztúpában az esti tanítás után Karmapa tavalyi  hongkongi előadásának egy észletét néztük meg, amit sajnos nem sikerült még az ittenieknek teljesen feliratozni, így valahol az első harmadnál egy magyarázat közben leállították.