Mindent átragyogó tudatosság

   Amikor belépsz egy szobába, azt látod, hogy mi van ott először, de valójában az első dolog, amit látsz, az maga az a fény, ami láthatóvá teszi a dolgokat.
   Ugyanígy van ez a tapasztalással és a tapasztalatainkkal is. A tudatosság megvilágítja az érzékszervi tudatosságok számára felvillanó dolgokat, és tapasztalhatóvá teszi őket.
  

Ellentétek

   Vannak ellentétek aközött, amit a tanítótól hallunk, és amit a kutatások alapján feltárt tények mutatnak. Az egyik az, hogy a 8-9. század környékén kialakult tantrikus buddhizmus csak nyomokban tartalmazza a buddha i.e. 5. századi tanításait. Sajnálom. A láma mindig azt kéri tőlünk, hogy legyünk kritikusak, és ha a tudománynak van igaza, akkor a tudomány az első, bár lehet, hogy rosszul értettem.
   Egyébként az, hogy valójában mikor alakult ki a tantrikus buddhizmus, tökmindegy. Lehetett volna tegnap is, hogy valaki felfedezi ezt a módszert, mert annyira nagyszerűen hatékony, hogy nem hiszem, hogy fontos lenne, mikor és ki adta ezeket a tanításokat. Ez csak az egónak fontos, hogy azzal adjunk hitelességet valaminek, hogy egy elismert, híres, fontos ember nevéhez kössük a dolgokat.
   Pedig erre egyáltalán nincs szükség, mert végül úgyis feloldódik minden, eltűnik az a személy, aki ezekre a zavaró akadályokra koncentrál, és az sem lesz fontos, hogy mikor, mi, honnan ered.

Arthur filozófia órái

   Délutánonként a lengyel származású tanító-professzor óráira ülök be, mert a délelőtti szanszkrit órák sok újat még nem mondanak, talán inkább az elvégezendő házi feladat mennyisége az, ami miatt ma inkább lent maradok tanulni. Két osztálytermünk van, a fenti félig egy raktár, matracok, székek, ilyesmik vannak egy hevenyészett függöny mögé felhalmozva. Jobb időben - nyáron meg tavasszal - előfordul, hogy ha addig ülünk a tanulnivalóink felett, hogy nincs erőnk már elmászni a szállásra, felmászunk a matracokra és ott alszunk. Fura egy hippi-suli ez. Ha azt nézzük, hogy itt is mindent inkább az idealizmus hozott össze, meg a felajánlások, akkor azt kell mondjam, sokkal több ez, mint amit el lehetne várni.
   Artur többnyire arról tanít, miért, és hogyan a középút a buddhizmus, és azon belül konkrétan a középút mit jelent. Hiába vagyunk buddhisták, és az emberek valami lenyugtatós-szeretetvallásnak gondolják, néhány tekintetben eléggé meglepő dolgokat tudunk mi is felmutatni. Gondolok itt a többféle irányzatra, szerzetesekre, hétköznapi gyakorlókra, meg a kultúrális különbségek miatti rengeteg irányzatra. A középút - nekem úgy tűnik - paradoxonokban gondolkozik, és folyton a gondolkodásunkat igyekszik kibillenteni azokból a szélsőségekből, amibe az állandó szeretem-nem szeretem játékok visznek minket. Az a módszere, hogy a gondolkozásunk, a világról alkotott alapvető elképzeléseink alól kihúzza a biztos talajt, és rávilágít arra, mennyire képzelt körülöttünk minden.

   Ma délután egyébként ügyesen kifordítottam a bokám, azahogy az úgy volt, hogy szaladtam lefeléa  sztúpától a meredekebb ösvényen, és pár méter után, miután átugrottam egy bokrot,  rendesen kifordult, pedig írtó jó érzés volt, ebben a gyönyörű délutáni napsütésben lefelé szaladni, kár hogy így alakult. Lebotorkáltam valahogy, és beültem megint Artur órájára, de őszinte leszek, nem a lábam fájt annyira, hogy majdnem elaludtam, hanem valamiért írtózatosan álmos voltam - a fenti teremben félhomály van, kevesen vagyunk, és a filozófia eszmefuttatások most valahogy nem annyira mozgatnak meg, amit tudok követni, azt már hallottam párszor, ami új, arra felkapom a fejem. Az óra végül abba torkollott, hogy azon kezdtünk el vitatkozni, hogy most akkor az agy hozza létre a tudatot, vagy attól függetlenül létezik. Ez nálunk buddhistáknál ugyan nem nagyon kérdés - a hosszú évek óta végzett meditációs tapasztalatok egyértelművé teszik, hogy van valami ami a testünktől független, és a tapasztal, és továbbvándorol egyik életről a másikra - de az egyik lengyel srácban még erősek az iskolában szerzett információk, és rendesen belegabalyodott ebbe a kérdésbe.
   Aztán szereztem fáslit, meg fájdalomcsillapítót, meg fájdalomcsillapító krémet, nem dagadt be a bokám, és eléggé tud fájni, ha rálépek, de úgy látom ez egy izmosabb ficam, ami pár nap alatt elmúlik. Ha nem kisebb bajban vagyok, mert most először nem kötöttem biztosítást, mielőtt kijöttem.

   Délután tavasz volt, az egyik virágon méheket láttam, ahogy szorgosan gyűjtögették a virágport. Júniusra aztán minden átmegy sivatagiasba, a legélénkebb növény az a kaktusz marad, ami itt-ott feltűnik a képeimen.

   Mivel nem hoztam magammal borotvát, eléggé megnőtt az arcomon a szőr, és Kamilla éppen egy kis fekete szívet rajzolt a szemem alá. Az ez utóbbiról készült képet nem töltöm fel, írtózatosan karikás szemem, olyan, mint egy Tim Burton filmben Johnny Deppé szokott lenni, csak sajnos én jobbképű srác vagyok nála. Ha valaki nem így gondolná, írjon e-mailt, megbeszéljük.

ITAS - Az első (teljes) nap

   Reggel rendesen átaludtam az ébresztőórát, pedig az volt a terv, hogy minden napot meditációval kezdünk, mármint a saját gyakorlással, mert van ugyan egy közös meditáció is, de egy kis reggeli borulás, ami felér egy kisebb testmozgással sose rossz, és kipucolja ez az energiacsatornákat is.

   Legalább kialudtam magam, van mit bepótolni, bár egész edzett lettem a 20-24 órás ébrenlétekben az utóbbi időben, nem vagyok jógi, a tudatom eléggé ingatag, ez is bebizonyosodott az utóbbi hónapokban, kell egy kis pihenés néha ennek a testnek.

   Az idő elképesztően szép volt – kattintottam is gyorsan párat –, 9 óra körül felbattyogtam az ebédlőbe – pont annyi időm maradt, hogy összedobjak egy szendvicset, és a legnagyobb bögrébe kevertem magamnak egy porkávét is, nem olyan, mint egy rendes lefőzött kávé otthon, de most elég volt ez is, amúgy sem voltam álmos. 

   Délelőtt belecsaptunk a szanszkrit nyelvtan szépségeibe. Így, hogy már másodszor vágok neki itt a szanszkritnak, az apró részletek jobban előjöttek, és amikor a professzorunk héberül írt fel ragozási paradigmákat – az indoeurópai nyelvek rokonságát bizonyítandó – az osztályon halk moraj, és kétségbeesett nevetéshullám söpört végig. Úgy tűnik van még mit tanulni.

   Csináltam ma is pár képet, itt eléggé változékony az időjárás, az évnek ebben a szakaszában nappal 20 fok köré emelkedik a hőmérséklet napos időben, éjszaka meglehetősen lehül, három takaró alá bújok, mert fűtés nem sok van.

   Délután nem a többiekkel együtt csináltam a házikat, mert azt az ebédszünetben már letudtam, hanem Artur filozófia órájára ültem be. Arturral 5 éve találkoztam itt először, akkor még tibetit tanult – de közben már professzor volt Lodzban – közben volt ösztöndíjjal indiában, és írt egy tudományos körökben is elismert könyvet sajnos csak lengyelül. Zseniális az a széles látókör, amivel a nyugati és a keleti filozófiára rálát, és egyedülálló módon találta meg a párhuzamokat a buddhista filozófusok és az ókori, meg a későbbi európai filozófusok közt. Beszélt a görög filozófia kezdeteiről, és arról is, hoyg volt kapcsolatban a kelet és a nyugat már több ezer éve. Aztán eldöntöttük, hogy holnaptól tibetiből olvasunk közösen néhány fontos szövegből részleteket. Szándékosan nem írok filozófiát, Artutr is mondta, hogy a buddhizmusban a filozófia a megszabadulást (a szenvedéstől és a zavaró érzelmektől való megszabadulást) segíti, és nem is olyan nagyon néha egyáltalán nem logikus következtetéseket találni  egy-egy ilyen tanításban, viszont a lényeg, hogy felszabadítja a hétköznapi gondolkodást, és ezáltal megszabadít a szenvedés különböző formáitól.

   Mint ez a hely, végtelen szépségével, és elviselhető, de már elviselhetővé szelidített vadságával mindig újra és újra lenyűgöz.

Barcelona második nap

   Vikivel, az útitársammal átdumáltuk az egész napot. Miután fél tizenkettőkor felkeltünk, és nagy nehezen eljutottunk arra a pontra, hogy benézzünk a városba - ha már Barcelonában vagyunk. Nem vagyok egy nagy városnéző, a „romok” általában nem nagyon érdekelnek, persze érzékeny vagyok a különleges hangulatú helyekre, de nem keresem különösebben a „társaságukat”. Régebben, míg a Tímár utcában volt a munkahelyem, gyakran kimentem ebédidőben a közeli Amfiteátrum romjaihoz ebédidőben és ott fogyasztottam el a szendvicseim. Szép napsütéses időben a 2000 éves római maradványok elfeledtették velem a munkahelyet, és könnyebb volt picit a pillanatban időzni, eltávolodni a hétközanpok áramló gondolatfolyamától.
   December huszonötödikén Barcelonában teljesen kihaltak voltak az utcák, már amennyire egy ilyen nagyváros a kihaltság állapotában lehet. A forgalom meglehetősen csekély, a nagy forgalmúnak tűnő 4 sávos úton könnyedén át lehetett volna szaladni a piros lámpánál is. A város fejlett közlekedési kúltúráját mutatta, hogy a helyiek ezt nem tették meg, nyugodtam megvárták, míg zöldre váltott a lámpa.
   Felbattyogtunk először a Parc Güell felé, de valamerre elkavarodtunk, ráadásul sikeresen beleléptem egy kutya által hagyott aknába. Megálltunk egy kicsit füvesebb résznél – őrület, hogy milyen dús a növényzet itt ilyenkor – és pár elszáradt gaz vastagabb szárával kipiszkálam a cipőm talpából a kutya végtermékét, miközben Vikivel a partnerkapcsolatokról beszélgettünk.

   Aztán lebattyogtunk a dombről, hogy megnézzük a Basílica de Sagrada Famíliát, amire elsőre azt hittem valami vicc, vagy egy őrült művész céltalan agymenése, és csak lassan tudatosult bennem, hogy ez valami vallásos intézmény, mert számtalan Krisztus ábrázolás díszítette kívülről az építményt.
   Körbejártuk ezt a fura képződményt, készítettem pár képet. A délutáni-esteledő nap fényében a fehér falak aranyos-sárgás színben játszottak, és lefényképeztem a lenyűgözöttség állapotában őrülten fotózó turistákat is.
   Bedobtunk egy kávét a Starbucksban, a tér túloldalán, miközben tovább trécseltünk a világ dolgairól. Viki rengeteget utazott Nepálban, és Indiában is, és arról is faggattam, hogy kezdett el tibetit tanulni, mert az ő története sem egy hétköznapi sztori, mint ahogy egyik Gyémánt Út Buddhista ismerősömé sem.

   Aztán visszabattyogtunk a központba, ahol megjelent Norbi, aki 5 éve még a pecónkban lakott, és most született babájuk egy hónapja, és átjöttek kicsit a központba, mert otthon gondolom eléggé unhatták magukat. Leültünk gyakorolni egy órát, aztán próbáltam tanulni, mert volt egy olyan sejtésem, hogy a beígért vizsga másnap lesz, és el kellett volna olvasnom két elégé vaskos és tartalmas könyvet, de nem sikerült, és Norbi egyfolytában beszélgetni akart, én meg pont nem, aminek az lett a vége, hogy 11 környékén lelépett.

   Az éjszakai utazás Barcelonából Malagára nem volt túl izgi, inkább fárasztó – a hálózsákom majdnem a reptéren maradt, és az autó, amivel az elvonulási helyre utaztunk, valami elektronikus hiba miatt folyton leállt.
    Inkább beszéljenek a képek, Spanyolországnak ez a része ilyenkor nagyon szép, a sok esőtől minden kizöldült, és az autópálya felett esőfelhők vonultak át.

Barcelonában Karácsony napján

   A barcelonai reptéren legalább 15 fok volt, a napot egy furcsa alakú felhő takarta el, a jobb kéz felé eső része egy kentaurra hasonlított, amint a fák közül bújik elő. A hangár hatalmas üvegablakai mögött óriási pálmafák ágaskodtak, a végtelennek tűnő csarnok elnyelte a hatalmas tömeget, szinte akadálytalanul tudtunk kimenni a vonathoz, ahol a készséges jegykezelő hölgy az induló vonatot is megmutatta nekünk.

   Hajnalban pesten, három pulcsiban, a taxira várva kicsit fázott a lábam, itt meg egy ruhaszatyorba gyömöszöltem az esőkabátom és az egyik pulcsit, annyira meleg volt.

   Kissé kialvatlan voltam, éjfélig beszélgettünk, utána meg nem bírtam elaludni úgy fél kettőig.

   Aztán beutaztunk a városba, a tömegközlekedés itt se rossz – bár Madrid picit tisztább volt, mikor ott jártam tavaly – viszont az emberek közvetlenebbek, segítőkészebbek, az egész város rá van állva a turizmusra, a metrón egy néni és a koldus srác is nagyon készséges volt. Ez nagyon hiányzik otthon, ott mindenki csak néz bután, itt meg szinte mindenki segíteni akar, bár a kis kínai pincérlány, aki az első kávénkat kihozta – fél 12-kor, miután lepakoltunk a helyi központban - nem volt túlságosan jókedvű, egy picit visszadobott a hazai érzésre, bár valójában ezt az érzést, hogy december 24-én kint ülök egy kis spanyol hely előtt két pulcsiban, és nem fázom, és várok a reggelimre, meg a kávémra, még egy spanyolul beszélő kínai pincérlány sem tudta lehúzni. Sütött a nap, és Tomival, az egyik itt dolgozó magyar cimborával, aki a metrómegállótól felkísért bennünket a centrumba, és most itt kávézott velünk, felidéztük a tavaly szilveszter előtti nap estéjét, amikor a pesti központban piáltunk, és a másnapi szilvesztert is, ami nekem annyira jellegtelen volt, hogy hiába töltöttem a barátaimmal, nem nagyon maradt meg, csak most, hogy írok róla, rémlik fel valami halvány emlék.

   A délutánt gyakorlatilag átaludtam, tök fáradt voltam az utazástól, a repüléstől, a kevés alvástól. Aztán utána sem találtam nagyon a helyem, elkezdetm picit olvasni, de aztán rájöttem, hogy éhes vagyok, meg egy picit ragadok az utazástól, meg hajt a szükség is, így elkezdtem a szükséges köröket, és jó szokásom szerint majdnem mindent egyszerre kezdtem el csinálni, és ebben a nagy kuszaságban még az is eszembe jutott, hogy van egy halom képem, amit meg szeretnék osztani, de aztán, nem tudtam eldönteni, hogy hová töltsem fel, így arra jutottam, hogy a facebook accountomat törlöm, és megírom ezt a blogot.

Este még elmentünk egy magyar karácsonyi buliba, halászlevet ettünk (olyan kenyérrel, mint amit a Lipótiban kapsz pesten), meg fasírtot, meg volt francia saláta, kókuszgolyó, és jó társaság, meg persze sok-sok bor, és furcsamód mindenki cigizett, és mindig a legkisebb helyen tömörült, ami vagy a konyha volt, vagy az erkély, és megtudtuk az egyik jó humorú sráctól, hogy a házibulikban, mindig a konyhában, vagy a fürdőben történnek a dolgok – ha értitek mire gondolok –, aztán már jóval később, meglehetősen spicces állapotban a whiskyhez kapott jéggel bénázva, az is kiderült, hogy vannak dolgok, amik nem nem illenek a Karácsony szellemiségéhez. Hogy mik, az az álmaim ködébe vész.

   Jól bealudtam a buli végére, de ez nem azért volt, mert nem éreztük jól magunkat, csak az elmúlt hónapok hajtása most jött ki, és végül a  később érkezett stewardess csajoktól hasznos tanácsokat kaptunk arról, hogy tudunk visszajutni majd másnap éjjel a reptérre.

   Másnap aztán fél tizenkettőkor ébredtünk. A barcelonai centrum egy emeletes ház alsó szintje, az utcára néz, és kattogós-hangos fémredőnnyel lehet elzárni a külvilágtól. Teljesen. Olyan sötét volt bent, hogy mikor felébredtem, azt hittem  barlangban vagyok, csak egy kevés fény szűrödött be, teljes időzavar volt. Az egész helység egy nagy, hosszú terem, amibe mostanában tettek be pár térelválasztó függönyt, és a meditációs részt is pont 2 napja fedték le szőnyegekkel. Fejlődőképes a hely, és az alatt a két nap alatt, amíg itt voltunk, találkoztunk néhány Barcelonai buddhistával. Mindenki nagyon kedves és közvetlen volt. Az itt lakó magyarok – hárman vannak – azt mondták, hogy ez itt a kultúra része – mármint a kedvesség. Lehetne ez a mi kultúránk része is, és itt most nem csak a szanghára gondolok, meg persze itt csak kevesebben vannak, amikor még könnyebb megőrizni a családiasság hangulatát, mint amikor 100-an vannak egy központban.

Az úgy kezdődött...

   ... hogy tíz éve beestem egy buddhista előadásra, és teljesen magával ragadott ez a világ. Akkoriban próbáltam megtalálni, és úgy általában szerettem volna  jobban érezni magam. Nem nagyon sikerült. Bár voltak jó pillanatok, igaz azokat a drogokat, amik izgalmasabbá teszik az ember életét és nagyon  szerettem volna kipróbálni – LSD, gomba – nem sikerült. Így maradtak a különböző ezoterikus irányzatok, az önkifejezés, és végül a buddhizmus, és mint ott megtudtam több embertől abban a közösségben – akik viszont kipróbálták ezeket a dolgokat – jobban jártam. Volt akkorban - 2002-ről beszélünk – mindenféle lehetőség, számtalan spirituális ajánlat, a világ gazdasága szárnyalt senki sem gondolta volna pár valóban jól tájékozott szakértőn kívül, hogy a hanyatlás kezdete olyan közel van. Hogy mi hanyatlik, és hol, az már nagy kérdés, nem is pazarolnék rá szavakat, mindenki döntse el magának, az tény, hogy kevesebb munkájuk van az embereknek, és kevesebbet tudnak felesleges dolgokra költeni.

   Szóval tíz éve volt, és sok mindenre nem emlékszem, de határozottan állíthatom, hogy nem volt egy haszontalan tíz év, bár nem mindig viselkedtem úgy, ahogy azt kéne, és nem mindig az történt, amit szerettem volna, most vagyok valahol, és csinálok valamit, amire nem tudnék nagyon panaszkodni.

   Tíz éve még sokkal komolyabban gondoltam az életet, de mégis tök hülye voltam bármihez, ami a gyakorlatias életbeli dolgokat illeti. Ellentmondásnak tűnik, hogy komolyabbnak gondoltam, mégis hülyének tartom magam, pedig az a helyzet, hogy pont amiatt voltam nagyon ostoba, mert mindent feketének és fehérnek láttam, és csak a magam igazát véltem elfogadhatónak, és bárki, akinek a vélemnénye nem egyezett az én véleményemmel azzal nem nagyon tudtam mit kezdeni.

   Ez csak egyszerűen büszkeség, kizáró büszkeség, semmi több. Kizárod az életedből szinte válogatás nélkül az embereket, mert ennek a végletes formája az, hogy senki nem tud neked semmit sem mondani, amit el tudnál fogadni úgy, ahogy azt mondja, mindig hozzá akarsz tenni egy kicsit, és mindig jobban akarod tudni mindenkinél a dolgokat. Most visszagondolva nem egy nagyszerű állapot volt ez, de valahogy mégis hajtott előre, és ezzel is eljutottam valahová. Volt azonban egy fura érzésem, ami újra és újra feltört, és nem hagyott békén, és azt mondta mindig, hogy „ez nem feltétlenül így jó, ahogy csinálod”, mert gyakran szégyelltem megam olayn dolgokért, amiket tettem, mondtam, vagy gondoltam, és rendesen marcangolt belülről a lelkiismeret, és tépelődtem is nagyokat napokig, hogy „most akkor mitévő is legyek?”

   Ebbe  robbant bele a buddhizmus, talán a legjobbkor, mert nagy spirituális útkeresésben voltam, tényleg boldogtalan voltam, és a teljesen hétköznapi dolgaimban nem annyira, de más dolgokban erősen bukdácsoltam.