A barcelonai reptéren legalább 15 fok volt, a napot egy furcsa alakú felhő takarta el, a jobb kéz felé eső része egy kentaurra hasonlított, amint a fák közül bújik elő. A hangár hatalmas üvegablakai mögött óriási pálmafák ágaskodtak, a végtelennek tűnő csarnok elnyelte a hatalmas tömeget, szinte akadálytalanul tudtunk kimenni a vonathoz, ahol a készséges jegykezelő hölgy az induló vonatot is megmutatta nekünk.
Hajnalban pesten, három pulcsiban, a taxira várva kicsit fázott a lábam, itt meg egy ruhaszatyorba gyömöszöltem az esőkabátom és az egyik pulcsit, annyira meleg volt.
Kissé kialvatlan voltam, éjfélig beszélgettünk, utána meg nem bírtam elaludni úgy fél kettőig.
Aztán beutaztunk a városba, a tömegközlekedés itt se rossz – bár Madrid picit tisztább volt, mikor ott jártam tavaly – viszont az emberek közvetlenebbek, segítőkészebbek, az egész város rá van állva a turizmusra, a metrón egy néni és a koldus srác is nagyon készséges volt. Ez nagyon hiányzik otthon, ott mindenki csak néz bután, itt meg szinte mindenki segíteni akar, bár a kis kínai pincérlány, aki az első kávénkat kihozta – fél 12-kor, miután lepakoltunk a helyi központban - nem volt túlságosan jókedvű, egy picit visszadobott a hazai érzésre, bár valójában ezt az érzést, hogy december 24-én kint ülök egy kis spanyol hely előtt két pulcsiban, és nem fázom, és várok a reggelimre, meg a kávémra, még egy spanyolul beszélő kínai pincérlány sem tudta lehúzni. Sütött a nap, és Tomival, az egyik itt dolgozó magyar cimborával, aki a metrómegállótól felkísért bennünket a centrumba, és most itt kávézott velünk, felidéztük a tavaly szilveszter előtti nap estéjét, amikor a pesti központban piáltunk, és a másnapi szilvesztert is, ami nekem annyira jellegtelen volt, hogy hiába töltöttem a barátaimmal, nem nagyon maradt meg, csak most, hogy írok róla, rémlik fel valami halvány emlék.
A délutánt gyakorlatilag átaludtam, tök fáradt voltam az utazástól, a repüléstől, a kevés alvástól. Aztán utána sem találtam nagyon a helyem, elkezdetm picit olvasni, de aztán rájöttem, hogy éhes vagyok, meg egy picit ragadok az utazástól, meg hajt a szükség is, így elkezdtem a szükséges köröket, és jó szokásom szerint majdnem mindent egyszerre kezdtem el csinálni, és ebben a nagy kuszaságban még az is eszembe jutott, hogy van egy halom képem, amit meg szeretnék osztani, de aztán, nem tudtam eldönteni, hogy hová töltsem fel, így arra jutottam, hogy a facebook accountomat törlöm, és megírom ezt a blogot.
Este még elmentünk egy magyar karácsonyi buliba, halászlevet ettünk (olyan kenyérrel, mint amit a Lipótiban kapsz pesten), meg fasírtot, meg volt francia saláta, kókuszgolyó, és jó társaság, meg persze sok-sok bor, és furcsamód mindenki cigizett, és mindig a legkisebb helyen tömörült, ami vagy a konyha volt, vagy az erkély, és megtudtuk az egyik jó humorú sráctól, hogy a házibulikban, mindig a konyhában, vagy a fürdőben történnek a dolgok – ha értitek mire gondolok –, aztán már jóval később, meglehetősen spicces állapotban a whiskyhez kapott jéggel bénázva, az is kiderült, hogy vannak dolgok, amik nem nem illenek a Karácsony szellemiségéhez. Hogy mik, az az álmaim ködébe vész.
Jól bealudtam a buli végére, de ez nem azért volt, mert nem éreztük jól magunkat, csak az elmúlt hónapok hajtása most jött ki, és végül a később érkezett stewardess csajoktól hasznos tanácsokat kaptunk arról, hogy tudunk visszajutni majd másnap éjjel a reptérre.
Másnap aztán fél tizenkettőkor ébredtünk. A barcelonai centrum egy emeletes ház alsó szintje, az utcára néz, és kattogós-hangos fémredőnnyel lehet elzárni a külvilágtól. Teljesen. Olyan sötét volt bent, hogy mikor felébredtem, azt hittem barlangban vagyok, csak egy kevés fény szűrödött be, teljes időzavar volt. Az egész helység egy nagy, hosszú terem, amibe mostanában tettek be pár térelválasztó függönyt, és a meditációs részt is pont 2 napja fedték le szőnyegekkel. Fejlődőképes a hely, és az alatt a két nap alatt, amíg itt voltunk, találkoztunk néhány Barcelonai buddhistával. Mindenki nagyon kedves és közvetlen volt. Az itt lakó magyarok – hárman vannak – azt mondták, hogy ez itt a kultúra része – mármint a kedvesség. Lehetne ez a mi kultúránk része is, és itt most nem csak a szanghára gondolok, meg persze itt csak kevesebben vannak, amikor még könnyebb megőrizni a családiasság hangulatát, mint amikor 100-an vannak egy központban.
Hajnalban pesten, három pulcsiban, a taxira várva kicsit fázott a lábam, itt meg egy ruhaszatyorba gyömöszöltem az esőkabátom és az egyik pulcsit, annyira meleg volt.
Kissé kialvatlan voltam, éjfélig beszélgettünk, utána meg nem bírtam elaludni úgy fél kettőig.
A délutánt gyakorlatilag átaludtam, tök fáradt voltam az utazástól, a repüléstől, a kevés alvástól. Aztán utána sem találtam nagyon a helyem, elkezdetm picit olvasni, de aztán rájöttem, hogy éhes vagyok, meg egy picit ragadok az utazástól, meg hajt a szükség is, így elkezdtem a szükséges köröket, és jó szokásom szerint majdnem mindent egyszerre kezdtem el csinálni, és ebben a nagy kuszaságban még az is eszembe jutott, hogy van egy halom képem, amit meg szeretnék osztani, de aztán, nem tudtam eldönteni, hogy hová töltsem fel, így arra jutottam, hogy a facebook accountomat törlöm, és megírom ezt a blogot.
Jól bealudtam a buli végére, de ez nem azért volt, mert nem éreztük jól magunkat, csak az elmúlt hónapok hajtása most jött ki, és végül a később érkezett stewardess csajoktól hasznos tanácsokat kaptunk arról, hogy tudunk visszajutni majd másnap éjjel a reptérre.
Másnap aztán fél tizenkettőkor ébredtünk. A barcelonai centrum egy emeletes ház alsó szintje, az utcára néz, és kattogós-hangos fémredőnnyel lehet elzárni a külvilágtól. Teljesen. Olyan sötét volt bent, hogy mikor felébredtem, azt hittem barlangban vagyok, csak egy kevés fény szűrödött be, teljes időzavar volt. Az egész helység egy nagy, hosszú terem, amibe mostanában tettek be pár térelválasztó függönyt, és a meditációs részt is pont 2 napja fedték le szőnyegekkel. Fejlődőképes a hely, és az alatt a két nap alatt, amíg itt voltunk, találkoztunk néhány Barcelonai buddhistával. Mindenki nagyon kedves és közvetlen volt. Az itt lakó magyarok – hárman vannak – azt mondták, hogy ez itt a kultúra része – mármint a kedvesség. Lehetne ez a mi kultúránk része is, és itt most nem csak a szanghára gondolok, meg persze itt csak kevesebben vannak, amikor még könnyebb megőrizni a családiasság hangulatát, mint amikor 100-an vannak egy központban.
