Vikivel, az útitársammal átdumáltuk az egész napot. Miután fél tizenkettőkor felkeltünk, és nagy nehezen eljutottunk arra a pontra, hogy benézzünk a városba - ha már Barcelonában vagyunk. Nem vagyok egy nagy városnéző, a „romok” általában nem nagyon érdekelnek, persze érzékeny vagyok a különleges hangulatú helyekre, de nem keresem különösebben a „társaságukat”. Régebben, míg a Tímár utcában volt a munkahelyem, gyakran kimentem ebédidőben a közeli Amfiteátrum romjaihoz ebédidőben és ott fogyasztottam el a szendvicseim. Szép napsütéses időben a 2000 éves római maradványok elfeledtették velem a munkahelyet, és könnyebb volt picit a pillanatban időzni, eltávolodni a hétközanpok áramló gondolatfolyamától.
December huszonötödikén Barcelonában teljesen kihaltak voltak az utcák, már amennyire egy ilyen nagyváros a kihaltság állapotában lehet. A forgalom meglehetősen csekély, a nagy forgalmúnak tűnő 4 sávos úton könnyedén át lehetett volna szaladni a piros lámpánál is. A város fejlett közlekedési kúltúráját mutatta, hogy a helyiek ezt nem tették meg, nyugodtam megvárták, míg zöldre váltott a lámpa.
Felbattyogtunk először a Parc Güell felé, de valamerre elkavarodtunk, ráadásul sikeresen beleléptem egy kutya által hagyott aknába. Megálltunk egy kicsit füvesebb résznél – őrület, hogy milyen dús a növényzet itt ilyenkor – és pár elszáradt gaz vastagabb szárával kipiszkálam a cipőm talpából a kutya végtermékét, miközben Vikivel a partnerkapcsolatokról beszélgettünk.
Aztán lebattyogtunk a dombről, hogy megnézzük a Basílica de Sagrada Famíliát, amire elsőre azt hittem valami vicc, vagy egy őrült művész céltalan agymenése, és csak lassan tudatosult bennem, hogy ez valami vallásos intézmény, mert számtalan Krisztus ábrázolás díszítette kívülről az építményt.
Körbejártuk ezt a fura képződményt, készítettem pár képet. A délutáni-esteledő nap fényében a fehér falak aranyos-sárgás színben játszottak, és lefényképeztem a lenyűgözöttség állapotában őrülten fotózó turistákat is.
Bedobtunk egy kávét a Starbucksban, a tér túloldalán, miközben tovább trécseltünk a világ dolgairól. Viki rengeteget utazott Nepálban, és Indiában is, és arról is faggattam, hogy kezdett el tibetit tanulni, mert az ő története sem egy hétköznapi sztori, mint ahogy egyik Gyémánt Út Buddhista ismerősömé sem.
Aztán visszabattyogtunk a központba, ahol megjelent Norbi, aki 5 éve még a pecónkban lakott, és most született babájuk egy hónapja, és átjöttek kicsit a központba, mert otthon gondolom eléggé unhatták magukat. Leültünk gyakorolni egy órát, aztán próbáltam tanulni, mert volt egy olyan sejtésem, hogy a beígért vizsga másnap lesz, és el kellett volna olvasnom két elégé vaskos és tartalmas könyvet, de nem sikerült, és Norbi egyfolytában beszélgetni akart, én meg pont nem, aminek az lett a vége, hogy 11 környékén lelépett.
Az éjszakai utazás Barcelonából Malagára nem volt túl izgi, inkább fárasztó – a hálózsákom majdnem a reptéren maradt, és az autó, amivel az elvonulási helyre utaztunk, valami elektronikus hiba miatt folyton leállt.
Inkább beszéljenek a képek, Spanyolországnak ez a része ilyenkor nagyon szép, a sok esőtől minden kizöldült, és az autópálya felett esőfelhők vonultak át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése