Arthur filozófia órái

   Délutánonként a lengyel származású tanító-professzor óráira ülök be, mert a délelőtti szanszkrit órák sok újat még nem mondanak, talán inkább az elvégezendő házi feladat mennyisége az, ami miatt ma inkább lent maradok tanulni. Két osztálytermünk van, a fenti félig egy raktár, matracok, székek, ilyesmik vannak egy hevenyészett függöny mögé felhalmozva. Jobb időben - nyáron meg tavasszal - előfordul, hogy ha addig ülünk a tanulnivalóink felett, hogy nincs erőnk már elmászni a szállásra, felmászunk a matracokra és ott alszunk. Fura egy hippi-suli ez. Ha azt nézzük, hogy itt is mindent inkább az idealizmus hozott össze, meg a felajánlások, akkor azt kell mondjam, sokkal több ez, mint amit el lehetne várni.
   Artur többnyire arról tanít, miért, és hogyan a középút a buddhizmus, és azon belül konkrétan a középút mit jelent. Hiába vagyunk buddhisták, és az emberek valami lenyugtatós-szeretetvallásnak gondolják, néhány tekintetben eléggé meglepő dolgokat tudunk mi is felmutatni. Gondolok itt a többféle irányzatra, szerzetesekre, hétköznapi gyakorlókra, meg a kultúrális különbségek miatti rengeteg irányzatra. A középút - nekem úgy tűnik - paradoxonokban gondolkozik, és folyton a gondolkodásunkat igyekszik kibillenteni azokból a szélsőségekből, amibe az állandó szeretem-nem szeretem játékok visznek minket. Az a módszere, hogy a gondolkozásunk, a világról alkotott alapvető elképzeléseink alól kihúzza a biztos talajt, és rávilágít arra, mennyire képzelt körülöttünk minden.

   Ma délután egyébként ügyesen kifordítottam a bokám, azahogy az úgy volt, hogy szaladtam lefeléa  sztúpától a meredekebb ösvényen, és pár méter után, miután átugrottam egy bokrot,  rendesen kifordult, pedig írtó jó érzés volt, ebben a gyönyörű délutáni napsütésben lefelé szaladni, kár hogy így alakult. Lebotorkáltam valahogy, és beültem megint Artur órájára, de őszinte leszek, nem a lábam fájt annyira, hogy majdnem elaludtam, hanem valamiért írtózatosan álmos voltam - a fenti teremben félhomály van, kevesen vagyunk, és a filozófia eszmefuttatások most valahogy nem annyira mozgatnak meg, amit tudok követni, azt már hallottam párszor, ami új, arra felkapom a fejem. Az óra végül abba torkollott, hogy azon kezdtünk el vitatkozni, hogy most akkor az agy hozza létre a tudatot, vagy attól függetlenül létezik. Ez nálunk buddhistáknál ugyan nem nagyon kérdés - a hosszú évek óta végzett meditációs tapasztalatok egyértelművé teszik, hogy van valami ami a testünktől független, és a tapasztal, és továbbvándorol egyik életről a másikra - de az egyik lengyel srácban még erősek az iskolában szerzett információk, és rendesen belegabalyodott ebbe a kérdésbe.
   Aztán szereztem fáslit, meg fájdalomcsillapítót, meg fájdalomcsillapító krémet, nem dagadt be a bokám, és eléggé tud fájni, ha rálépek, de úgy látom ez egy izmosabb ficam, ami pár nap alatt elmúlik. Ha nem kisebb bajban vagyok, mert most először nem kötöttem biztosítást, mielőtt kijöttem.

   Délután tavasz volt, az egyik virágon méheket láttam, ahogy szorgosan gyűjtögették a virágport. Júniusra aztán minden átmegy sivatagiasba, a legélénkebb növény az a kaktusz marad, ami itt-ott feltűnik a képeimen.

   Mivel nem hoztam magammal borotvát, eléggé megnőtt az arcomon a szőr, és Kamilla éppen egy kis fekete szívet rajzolt a szemem alá. Az ez utóbbiról készült képet nem töltöm fel, írtózatosan karikás szemem, olyan, mint egy Tim Burton filmben Johnny Deppé szokott lenni, csak sajnos én jobbképű srác vagyok nála. Ha valaki nem így gondolná, írjon e-mailt, megbeszéljük.