2012. november 15., csütörtök

Milyen keskeny is a Vadzsrajána...

Alig páran tudnak csak menni rajta.
A gyakorkás a józan ész határán történik,
ahol minden koncepció áttetsző, felhőszerű.
A folyamatos, kitartó gyakorlás napfénye
szétoszlatja az elképzelések sűrű fellegeit.

Minden tudati mozgás elvész a szirtek szélén
tomboló viharos szélben. A láma áldása ez.

2012. május 12., szombat

Orient

    Először azon gondolkodtam, mi a fenét is keresek egy ilyen ünnepségen. Egy 100 éves, felújított étkezőkocsit adnak át. Nagy ügy. Aztán rájöttem, ahogy visszanézegettem a képeket.
   Az Orient Expressz a reményteli múlt jelképe, egy elegáns hagyomány emléke, egy olyan életérzés, amit nem lehet egykönnyen újra létrehozni. Manapság - néhány kivételtől eltekintve - minden műanyag, igénytelen, rövidtávra tervezett. Az Orient nem volt sosem az alsóbb rétegek utazási élménye, és manapság sem az - a péntek esti vacsora legolcsóbb ára 30.000, és 100.000 a top - de mégis kevés az olyan dolog, ami manapság 100 éves és örülünk neki. Én mondjuk cseppet sem örülök egy 100 éves étkezőkocsinak, számomra sok értéket nem képvisel, mégis megértem azokat, akik hosszú hónapokat, és súlyosabb összegeket áldoznak egy ilyen jármű felújításába.
   Mindannyian a boldogságot keressük, és el akarjuk kerülni a szenvedést. Ez a munka kielégíti azokat, akik a különleges tárgyakban lelik valamilyen módon az örömüket, és nem látnak ki belőle, hogy egy olyan dolog, amit 20-30-50 évente teljesen fel kell újítani, ugyanúgy nem tartós, mint a saját életük, amit nem lehet ugyan ílymódon karban tartani, ezért mást próbálnak helyette karbantartani. Egy ilyen különleges tárgy karbantartása groteszk módon az örökkévalóság, vagy egy boldogságot adó élmény illúzióját adja a közreműködőknek.

2012. február 10., péntek

Imaginary train stations


   One of my favourite ego trip is when I am waiting for the train on an imaginary train station. The coming train is the promise of the next bog encounter with the next happy moment, experience, feeling.
   The platform of life is the storehouse of the missed possibilities. If I could remember crystal clearly all the moments of my life, and I would hang these moments on the wall of an enormously big hall with these missed trains.
   Somehow a feeling to miss a train is equal in me to miss a precious opporturnity. It is no matter if the next train comes, the excitement, the adventure, the joy of 'travel' is always lost, and my imagination fills the leaving train with life and stories.

2012. február 1., szerda

Lilliput World

   „Amilyen kicsiben, olyan nagyban, amilyen nagyban, olyan kicsiben” már nem emlékszem hol olvastam, de ha nem is igaz ez mindenü, itt a nürnbergi játékkiállítás és vásáron ez az állítás teljességgel megállja a helyét.
     Ezt a képet itt a Preiser nevű cég standján sikerült lekapni, és a kép szándékosan fekete-fehér, a helyszín azt a hangulatot idézi, amikor még javában fényképeztek monokróm filmre. Számtalan ilyen, és ehhez hasonló asztalokat, diorámákat lehet itt látni. Eredetileg a vasútmodellek miatt jöttünk, de elcsábultunk picit a többi modellező felé is. Van itt például egy spanyol cégecske, a sima modelles területen – mert külön területen vannak elhelyezve itt a különböző modell és játékgyártók –, akik apró téglákat égetnek ki különböző ókori és középkori épületek megépítéséhez. Volt ott Castle Falkenstein, meg kínai nagyfal is, meg még több különböző híres vár, amiket aztán a lelkes modellező aprólékos munkával otthon összeragasztgathat magának.
   Az is elképesztő, mennyi gyártó foglalkozik különböző repülö, guruló modellek, makettek készítésével. Az egyik kínai gyártó standján annyi helikopter modell volt, hogy a falat nem lehetett tőle látni. Fel is ismertem pár helikoptert a Karácsony előtt az Euro Parkban kapható modellek közül.
   Anno gyerekkoromban a Matchbox volt a legmenőbb cucc, néhány darabot sikerült is kimenteni a Zsiga karmai közül, aki egyébként szintén megunta egy ideje a kiasutókat. Nem csodálom, a LEGO sokkal izgalmasabb, és jóval hatékonyabban javítható egy autó, ha darabjaira esik. Állítólag van errefelé LEGO részleg is, elnézek arrafelé.

2012. január 28., szombat

Emptiness - a note

   The concept of emptiness has two approaches, and many misunderstandings. One part, emptiness is very close to nothing, because it seems, things appear and dissolve without any trace in the universe. On the other part this nothing we can perceive is vast, unlimited space is very close to nothingness, but it is not nothing in itself. Anything can appear and assemble, and this means that the so looking empty space is full of potential.
   Things do not have ultimate existence, because if there would be solid things, then there would be no for things to change.
   This came into my mind today.

2012. január 24., kedd

Today

   My sister would be 31 today. Months have passed since she came into my mind. Sadly, she is somewhere else since 15 years. I have no more to say.

2012. január 23., hétfő

Unspeakable

    It's been months since I met her. She reminded me of some other beauties I've earlier met during my short lifetime. Some years ago, when I started to study in the College, there was a similar phenomenon, that I could not really comprehend for months, and when later, in a party on a very famous place surrounded by many friends, approached me, and asked if I would like to be with her. I could hardly say anything sensible, only the truth, that I cannot, because I've other responsibilities recently, and I am just unable to solve such situations, truly.
   And I hardly can believe the same thing happening to me again. It's been months that the untold request, more likely uttered by gestures and indications, was expressed.
   I ran withdraw in pain, in that desperate unspeakable sorrow, that I cannot believe I cannot unfold this promising adventure again.
   I have only hopes that my ever clumsy, ridiculous behavior did not hurt that deep, that could cause that sufferig that I had for months. Sleepless nights, and many-many coffees to survive somehow this kind of hopeless situation.
   Needless to say such events are part of my ever upcoming egotrips, that I cannot live without drama, and inspiration. Strange but such hopeless situations inspire me, and fuel the fire of my glimmering soul.

2012. január 22., vasárnap

About Buddhism and death

   On friday evening I met my friends, who are not buddhist guys. Actually it is quite difficult to define what is a buddhist and what's not, because the buddha's advices for the everyday life are so timeless, and so obvious, that you don't even have to read many buddhism to agree in your thinking with the teachings of the Buddha. Moreover we are not really sure about what the Buddha taught - we can just conclude about the original teachings of the Buddha. The most important message is that we have to be critical, and use common sens in every life situations, and not to behave inconsiderately.
   Nowadays, due to a recent governemntal provision, you cannot smoke in pubs in Hungary, but still there are some places where you can stand or sit together with some companions of yours and enjoy this unhealthy habit in tiny rooms, or in front of toilets.
   Having consumed some mugs of beer, we were in a pub-philosophy mood and ended up with the topic of death and fear of death.
   So strange.
   Usually when I mention death, people's face turn pale, and start to talk about anything else, after telling some commonplaces we end up with the weather, and run away.
   But this is not really a brave attitude toward death, and to be honest, at the end everybody dies. For sure there are some moments in everybody's life, when starts to think over the things, and evaluate his or her deeds, but still very few face death with an attitude like us after having learnt the methods of concious dying. More precise to say: the method of transferring consciousness at the time of death.
   So this was our topic on friday evening in a moderately smoky pub in Budapest.

2012. január 18., szerda

Travel break

   Because The Samsara of Everydays consumed me, and I am circling the same routine, Iwill take a longer break in writing this blog. The original purpose of this blog was to write about my travels to the translator school in Karma Guen. Till the planned travels on the forthcoming summer there will be no any post about meaningful everyday events.
   The depression of winter starts to absorb me, and one of my favourite mind states, THE hopeless-desperate love, just overcame me, I would like to stop for a while sharing my surplus, the positive impressions in my mind. Come back only if you feel like reading depressive-everyday like notes from a hopeless wannabe writer.

2012. január 17., kedd

Képzeletbeli várakozás egy képzelt peronon

   Az élet peronja az elszalasztott lehetőségek képtátra. Ha kristálytisztán tudnék emlékezni életem minden pillanatára, és ezeket az elszalasztott nagyszerű lehetőségeket képként ki tudnám akasztani a falra, egy  elképesztően nagy pályaudvart tudnék teleaggatni ezeknek a „vonatoknak” a képeivel.

   Valahogy olyan érzés egy vonatról lemaradni, mint elszalasztani egy-egy nagyszerű lehetőséget. És hiába jön a következő vonat, az izgalom, a kaland, az utazás mindig elmarad, és a képzelet megtölti a távolodó vonatot élettel, történetekkel, kalandokkal.

   A horoszkópom is azt mondja: szeretek szenvedni, a szenvedés, az önmarcangolás mestere vagyok, de ebben nem tudok mélységesen hinni, mert nem így tapasztalom, mégis átélem újra és újra. Az állandó változást tapasztalom, mostanában mégis van egy elszalasztott vonat, ami miatt nagyon sokáig ültem egy kis pályaudvaron, a képzeletem vasútvonalán, és egy forró nyári napnyugta hangulatában üldögéltem a képzeletbeli padon, caipirinnyát szürcsölgetve, a bogarak zizegését hallgatva, és az égre húzott végtelen kondenzcsíkok ábrándjaiba elmerülve.

   Azt mondta „tisztítókúra”, és meg sem bírtam szólalni. Pokol hülyének érzem magam, pedig a könnyített diéta kellemes kísérője lehet egy kisebb tisztíkókúrának - akartam mondani, meg hogy van ez a jóga (Bikram), ami brutál módon leizzaszt, mert negyven fokban az első órákon majdnem minden méreg távozik a szervezetből, és a végére félhulla vagy, de utána napokig szárnyalsz, alig alszol, mert a felszabaduló eneriák az égbe röpítenek. Nem annyira, mint a szerelem, ami inkább szétéget, atomjaira szed, elovaszt és megsemmisít.
  – Gyere jógázni – akartam mondani, de nem mondtam semmit, mert rohantam, mint akinek megy a vonata. Túlságosan is rohanok, mindig bele az ismeretlenbe, a nemlétező időbe, ami mostanában egyre inkább összeomlik körülöttem. Ez a vonat is persze elment.

   Így most megint a peronra kerültem, itt ülök, merengek, hogy hova nem jutottam már megint, mikről maradtam le, milyen új élmények képei kerülnek fel a határtalan pályaudvar falára-oszlopaira. A képzeletbeli cigarettafüst, a képzeletbeli peronon, egy képzeletbeli padon ülve, a képzeletbeli kezemben tartott cigarettából egyenesen emelkedik felfelé, csak az zavarja meg, amikor számhoz emelem, hogy szívjak egy kövér slukkot.

   Kedves ez a képzelt melankólia, ez a megmagyarázhatatlan önmarcangolás, ez az értelmetlen egotrip, tudom, hogy nem vezet sehová, mégis élvezem.

  A másik véglet, a totális önkívület, a teljes spontaneitás, az intuíció vezérelte értelmetlen tettek,  meggondolatlanságból fakadó bonyodalmak. Nem mondhatnám, hogy túlságosan bölcs vagyok.

2012. január 15., vasárnap

Feszített víztükör

   Nagyjából három hete volt, hogy hajnali háromkor megérkeztünk a reptérre Barcelonában. A bejáratnál egy egyenruhás ellenőr elkérte a jegyünket, ami meglepett – én azt gondoltam, a reptereken éjjel-nappal nagy a nyüzsgés. Barcelona kihalt volt, karácsony lévén, az éjjeli N17-es buszon is csak hárman voltunk. A reptér végtelen csarnokában néma csend. Stephen King Langolierek című novellája jutott eszembe, ahol az időfaló szörnyek elől menekül pár ember, akik egy kihalt reptérre érkeznek, és nem tudják hol vannak, míg rá nem jönnek, hogy az időben vannak elcsúszva, és fura lények zabálják fel a világot. Teljesen abszurd, és beteges, tipikus Stephen King sztori.
   Lenyűgöző volt a csarnok hatalmas üressége, a végtelennek tűnő márványpadlón csillanó fények, a tompa azonosíthatatlan zajok a háttérben. A fény ami létrehozza a látványvilágot olyan volt a padlón, mint egy megfagyott, enyhén hullámzó feszített medence víztükre.
   Vasárnap késő délután az irodaház  földszint márványpadlója ezt juttatta eszembe, az előtér enyhe megvilágítása, a rideg-modern oszlopok.

2012. január 13., péntek

Totális szerelemben az egész világgal...

   Ne legyen szerelmes az, aki nem tud szembenézni a benne rejlő legmélyebb mélységekkel. A szerelem teljesen elpusztít. Ha nem figyelsz oda, azt veszed észre, nem is te vagy, hanem valaki más. Teljesen azonosulsz azzal, akit szeretsz, vagy szeretnél, és magadról már meg is feledkezel. Annyi energia van benne, hogy nem is lehet sokáig elviselni.
   Teljesen irracionális, végtelen, leírhatatlan önkívület.
   Amikor a sok meditációtól egyhegyű lesz a tudat, és átszúrja az egó szívét, a zavaró érzelmek kiszökkennek a tér végtelen ürességébe, ahol elenyésznek a tiszta térben.

2012. január 11., szerda

Back home, sweet home

   Kábé tíz fokkal van itt hidegebb, mint Barcelonában. Reggel mikor elbattyogtunk a gyerekkel az oviba, kicsit fáztam. A kölök a félig befagyott kisebb pocsolyákon a jeget taposta, és közben magyarázott valamit, amit csak fél füllel hallottam. Valami nindzsás-legós történet lehetett, mert a mondandójában volt szenszei, meg tűznindzsa, meg Ábel is. Pedig a tollkabát volt rajtam amit az anyám talált egy használt ruhásnál Keszthelyen.
   A lefagyott utcán battyogva alig hittem el, hogy megint itthon vagyok. Karma Gönben virágzottak a mandulafák, és a völgyben fáról ettük a narancsot, citromot, itt a platánfákon árválkodott néhány levél, a kutyák behúzott farokkal csaholtak az egyik kerítés mögött.
   A délelőttöm nagy részét a balesetin töltöttem – a másfél hete kifordult bokámmal - egy főorvosra várva, akinél nem sok páciens volt, csak már nem kifejezetten főorvos, csak úgy l'art pour l'art praktizál, ismerősök ismerőseit kezeli alkalomadtán. Megnézettem vele a térdem is, mert mostanában feltámadt bennem a vágy, hogy újra extrémebb sportok iránt forduljak. A röntgennel, meg mire sorra kerültem két és fél óra ment el. Jópár feladatot sikerült a szanszkrit könyvben megcsinálni ezidő alatt, és felfedeztem, hogy hiába állok neki harmadik alkalommal ennek a nyelvnek, semmit sem tudok pár szón, meg ragozási táblázaton kívül, és meg kell mondjam, rettentően érdekes nyelv, most már lehet, hogy értelme lesz rendesen megtanulnom.
   A munkahelyen egyöntetűen állították, hogy megfiatalodtam. Nem mintha sikerült volna túl sokat pihennem, még mindig eléggé kimosva érzem magam.
   Nem mondanám, hogy rossz itthon, a malagai reptéren vettem észre, mennyire lenyugodtam ezalatt a két hét alatt. A napi gyakorlás, és az elvonulási központ atmoszférája sokat segített, meg az elhajlásokra inspiráló társaság hiánya. Kábé öt éve kezdtem el ezt a sulit, azóta sok minden megváltozott – a központ 25 éves lesz idén nyáron – és a falu is bővült pár épülettel – most fejezik be a konyha feletti első emeletet, ami már az ITAS része lesz, meditációs kutatólaborral, szállásokkal, tantermekkel, gyönyörű kilátást nyújtó teraszokkal. ezekről nincs képem, mert éppen építkeztek, és Pedró, amikor körbevezetett minket, nem volt nálam semmi, amivel képet tudtam volna készíteni, csak egy béna külső képem van az épületről, az elindulás előtt jutott eszembe, hogy hátha valakit érdekel, hogy néz ez ki most. (Sajna nincs is nálam most az a kép. Menjetek el a nagy nyári programra, és nézzétek meg magatoknak. :-D)

Az Utazás bardója

   Reggel a barcelonai reptéren ültünk. Félálomban fel-felvillant egy-egy kép. Egy kisfiú a Villám McQueen kisautójával játszott. Az ülések között volt egy rés, amit pont úgy tudott használni, mint azt a sínt, amit a fiam csak „pályának” hív, és le lehet engedni rajta a játékautókat, hogy begyorsuljanak, és eltűnjenek valahol a gyerekszoba mélyén. Villám McQueen nagyjából minden ötödik futama végén az ülések alatt landolt, és a gyerek el-eltűnt, hogy megkeresse a kocsiját.
   Újra félálomba zuhantam.
   Az egyik anyuka a közlekedő részen hagyta a babakocsiját, pont előttem, és az emberek hol a babakocsit rugdosták félre, hol az én kissé lesérült bokámban akadtak el. Nyugat európában sem udvariasak az emberek. Az egyik fiatalabb utazó a kocsijával simán elsodorta a babakocsit, amitől aztán az anyuka is észrevette magát, és elhúzta a hanyagul otthagyott kocsit.
   Egy-egy kép között olyan érzésem volt, mintha órák teltek volna el, pedig csak percek voltak.

   Éjszaka Barcelonában bandáztunk egy újdonsült lányismerősünkkel. Karácsonykor találkoztunk vele egy házibuliban, és felajánlotta, hogy körbevisz minket a városban visszafelé jövet. Ki is jött értünk a reptérre, és elautókáztunk a városban, kiszálltunk pár helyen, és a város ugyan kihalt volt, mégis érezni lehetett azt a különleges hangulatot, amit már idefele jövet is valamennyire megtapasztaltunk. Minden városban van ilyesmi, amikor nem vagy ott sokat, és próbálod bedobozolni, akkor kialakítasz valami érzést a látott és a tapasztalt dolgok alapján, és már kész is a szamszára. Neki Barcelona pl. nem olyan jó hely, a korábbi munkahelyén olaszországban jobban érezte magát. Ha megnézed a a külföldön élő magyarokat, látod, hogy hol érzik jól magukat, és ahhoz a néphez hasonlítanak picit. A spanyolok elég vegyesek, a többféle tartományban kicsit más-más arcok vannak, de ez a lány inkább olaszos volt. Beültünk egy helyre, ettünk valami Tapast, amit az angol étlapon „snack”-nek fordítottak, és beszélgettünk majdnem másfél órát.
   Jó volt így az éjszaka nagyon, és óriási köszönet neki, hogy ilyen jó fej volt, mert ha a reptéren kell 7 órát dekkolnunk, nem tudom hogy bírtuk volna ki. A barcelonai 1-es terminál várakozó részében fémszékek vannak, amik ilyenkor télen 8 fokban nem túl melegek. Viki előhalászott egy pár ruhadarabot a bőröndjéből, és begubózott arra a pár órára, amit a gép indulásáig itt töltöttünk el, és valahogy én is bealudtam a fáradtságtól, de folyton fölébredtem, hogy valamim fázik.
   Az az érdekes, hogy nem voltam bosszús emiatt, csak egyszerűen beletörődtem ebbe, hogy ez van most, és úgyis vége lesz.
   A várakozási területen sokkal jobb ülések voltak, itt simán tudtam volna pár órát aludni, ha nem lett volna az a para, hogy a gépünk nemsokára indul.

2012. január 8., vasárnap

A legjobb munkahely

   Itt ülök az osztályteremben, és dolgozom. Néha bejön valaki, és összeszedi a cuccát, vagy leül kicsit molyolni a számítógépén. Először a Metallica, aztán a Doors most Gogol Bordello üvölt a hangszórókból.
   Délben sikerült felkelni, és a fél tizenkettőkor elfogyasztott reggeli után fél kettőkor gyorsan még  ebédeltem egy kicsit. Sikerült pár napsütéses képet is készíteni, a völgyben érő narancsfák hátterében magasodó hegyekkel, ezeket a narancsfákat meg kellett örökíteni. Annyira abszurdnak hat most, hogy pár nap múlva a borús, esős, hideg Budapesten leszek megint.
   Éjszaka volt még egy fáradt buli a kávézónál, de mindenki eléggé készen és nyúzott volt, én meg mostanra pihentem ki az elmúlt hónapok munkáit, de az, hogy itt most már dolgozom előrevetíti a következő pár hetet-hónapot. Pedig még a következő kurzusra is fel kéne készülni (2012 nyár végén lesz), adtak egy halom leckét, és azt várják el, napi 2 órát foglalkozzunk a szanszkrittal.
   Nem akar valaki szanszkritul tanulni? Nekem is könnyebb lenne felkészülni, és közben jókat röhögnénk azon a sok képtelenségen, és koncepciókon túli elképzeléseken, amik szanszkrit tanulás közben felbukkannak.

2012. január 7., szombat

Némaság

   Nem marad végül más csak csendben maradni. A jövő jelenné, a jelen múlttá válik minden pillanatban. Nincs olyan idő, amiben igazán volna értelme beszélni. Minden kimondott szó elvész minden pillanatban. Nem tudunk beszélni igazából semmi valóságosról, a tudat végső természete marad, elmagyarázhatatlanul.
   

2012. január 6., péntek

Az idő

   Mipham Rinpocse ezt írja:
A jelen pillanat nem marad,
A múlt és a jövő nem bír létezéssel
Mert nem lehet rájuk mutatni
Megvizsgálhatatlanok.

Ez a megvizsgálhatatlan
Mentes a létezéstől
Nincs maradandósága, és nem semmisül meg,
Ez a megvizsgálhatatlan hiánya.


    Van a pesszimizmus, és van a realista gondolkodásmód (meg még egy  csomó másik). A pesszimista állandóan depressziós, a realista megingathatatlanul hisz abban, hogy a dolgoknak van oka,  célja, működése, a pesszimista állandóan érzelmei hálójában vergődik.
   Az érzelmi állapotok teljes skáláját átélhetjük egy nap, és teljesen tönkretehetjük az életünket egy időre egy, ha egy téves elképzelés mentén téves döntést hozunk, és annak megfelelően cselekszünk. Mi a téves? Mindig az, ami a legtöbb szenvedést hozza, és a legkevésbé hasznos a legtöbb körülöttünk lévő ember számára.
    Észre sem vesszük, hétköznapi gondolkodásunkat mennyire áthatja az, hogy hiszünk abban, hogy ami körülöttünk van, és velünk történik az teljesen valóságos, és megváltoztathatatlan. Amikor pedig elmúlik, és átveszi a helyét egy másik hasonlóan fontos ügy, már nem is emlékszünk arra mi volt az, ami tökéletesen boldoggá tett minket vagy korábban teljesen tönkretette az életünket.
   Az idő – bár mélységesen meg vagyunk róla győződve, hogy létezik – nem létezik. A jelen a jövő szempontjából múlt, a múlt pedig már egyáltalán nem létezik. Mégis megvan a folytonosság érzése. Reggel felkelünk, este lefekszünk. És ez így megy minden nap, és azt várjuk, hogy majd lesz egy tökéletes nap, ami után minden nap tökéletes lesz, amikor minden jól sikerül, és állandóan fanfárok fogják kísérni minden lépésünket. Hogy hirtelen kicsattan a boldogság szikrája, begyullad minden és átragyogja az egész életünket.
   A nemtudás szürke álmát alusszuk, mikor azt gondoljuk ébren vagyunk, és amikor a teljes valóságba pillantás elvakít minket, nem tudjuk felfogni, mit láttunk, mert minden időn kívül kerültünk, és ott az emlékezet időnkívülisége a felfoghatatlan szférájába emelkedett.

2012. január 5., csütörtök

Vírusfilozófia

   Ma egész nap szép napsütéses idő volt. Kora délután aludtam egy picit, mert hajnali 5-ig sikerült dolgozni, és a tanulás is elmaradt, éppen csak rákukkantottam a tegnapi leckékre hajnali fél 5 körül. Alig bírtam elaludni, mert a napközben beadagolt 2-3 liter tea teljesen ébren tartott.


   A délelőtti szünetben lebattyogtam a nagy gompa melletti szállásunkra, lezuhanyoztam, mert másfél nap ilyen minimális fizikai aktivitás mellett is elhasználja az embert, és jól esik egy gyors zuhanyzás, főleg ilyen kevés alvás után. Ez a fél órás szünet dél körül volt. A nap gyönyörű szépen sütött, a meredek köves hegyoldalban másztam vissza a birkák taposta keskeny ösvényeken az osztályteremhez. Kicsit elkéstem, de megérte, olyan idő volt, mint egy enyhébb nyáreleji napon.


   Artur ma délután arról tanított, hogy a középút filozófiája valójában vírusfilozófia. Nem tud más filozófia nélkül létezni, mert nem is igazi filozófia, csak megcáfolja a másik filozófiák állításait, rámutat azok gyenge pontjaira, és összedönti őket.
   Azt hozta fel példaként, hogy a XX. században a nyugati filozófiák teljesen félrefutottak, és puszta okoskodássá váltak, mert az ókori görögöktől kezdve egy olyan filozófiai rendszert nem tudtak összeállítani, ami maradandó és cáfolhatatlan tudott volna lenni, és gyakorlatilag kimerítették az ókori görögök által felhozható alapvetéseket.

   Képeket már nem nagyon csinálok. Nincs nagyon mit, a szemközti hegy is megmutatta már majdnem minden arcát. A napfelkelték és a napnyugták sem olyan különlegesek már, bár a szépségük meg-megállít egy-egy pillanatra, megszokottá váltak.

Az utak belül folytatódnak

   A külső utazás átfordul belső utazásba, a belső tapasztalatok jelentősége megnő, a külső történések úgy úsznak el lassan, mint a repülő ablakából kipillantva, néha felébredve látott táj képe. Két alvás között teljesen lecserélődik a táj, a repülő mégis ugyanaz marad.
   Sok ember életét az állandó versengés határozza meg. A jobbnak levés érzése kielégítő lehet, jó tűzrevaló állandóan lángoló érzéseinknek. A megelégedett hátradőlés érzése, hogy van miről beszélni, nem csak ülünk bután egy társaságban, és a többieket hallgatjuk üveges tekintettel, vagy csodálkozva a nagyszerű dolgaikon.
   Hogy miért van erre szükség, nem tudjuk igazán megmondani. Az érzéseinket akarjuk táplálni, vagy a nagyszerűségünket akarjuk megmutatni, vagy mert adni akarunk másoknak valamit ezzel? Ezen talán sokan el sem gondolkodnak, megelégednek azzal, amit a sikerek adnak. A bukástól viszont félünk, de igazából azt sem tudnánk megmondani, hogy miért. Talán mert fizikai fájdalomként éljük meg, ha a sikertelenség érzéséből fakadó érzelemáradat elönt minket. Ez a félelem, ami valójában csak mellékterméke annak zavarodottságnak, ami esetleg belül kavarog, sokkal nagyobbnak látszik, mint amekkora valójában.
  A boldogságkeresésnek számtalan formája van, pedig a középúton nyugodtan végigsétálhatnánk a teljes boldogság felé, úgy hogy nem kellene senkit sem magunk alá tipornunk...

2012. január 3., kedd

A szamszára

   A szamszára egy szanszkrit szól, körforgást jelent. A világ körforgását, ahogy ismétlődnek az események egy-egy ember életében, és a történelemben. Lehetne mondjuk azt mondani, hogy az emberiség a történelem folyamán egyre inkább csak előrefelé fejlődik, de én inkább azt látom, hogy ha elolvasok egy-egy hírt, vagy belefutok valami több száz, vagy ezer éves infóba, hogy az emelkedéseket mindig hanyatlás követi. Sok-sok gazdasági válság volt, a túl nagyra nőtt birodalmak mindig összezuhantak egy idő után, morális, és/vagy gazdasági tarthatatlanságuk miatt.
   Ha össze vagyok zárva saját magammal – és közben egy ókori nyelvet próbálok belepréselni a fejembe – már lassan egy hete, ilyen dolgokon gondolkozom.
   Ez a körforgás valami olyasmit jelent, hogy folyton ugyanazokat a hibákat ismételgetjük, és ugyanazok a minták szerint próbáljuk ugyanazokata  problémákat megoldani. Addig, amíg a módszer nem tud túlmutatni a hétköznapokon, elég nagy bajban vagyunk, és lehet, hogy találunk valamit arra, hogy egy darabig félretoljuk a helyzeteket, és elkerüljük a szenvedést, de a módszereink általában valósnak vélt problémákkal dolgoznak, és valósnak vélt kimeneteleket hoznak. Ezek a helyzetek, mind összetettek, egy idő után szétesnek, és az a hiány marad utánuk, amit aztán nagyon szeretnénk befoltozni valamivel, ami szintén egy összetett dolog, és szét fog esni újra


2012. január 2., hétfő

2012 első napja

   Az állandóan változó érzelmi, és gondolati állapotaink között alig találni olyat, amelyik igazán boldoggá tenne minket. Mindig van valami ok, ami miatt boldogok vagyunk, de ezek a boldogságok ideig-óráig tartanak, aztán elmúlnak, és jönnek a nem igazán hasznos állapotok, a szenvedés, ami néha olyan erős, hogy szinte fáj. Fizikai fájdalmat érzünk, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, és kétségbeesetten keressük a megoldást a helyzetekre.
   Mostanában jöttem rá (megint), hogy az, ha másokat boldognak látunk, sokkal, de sokkal több jó érzést tud adni, mint az, ha a saját igényeinket próbáljuk kielégíteni. A szerelmespárok látványa, az ajándékozott emberek boldog arca elképesztő többletet tud adni.
   Részben erről szólna a Karácsony, csak az a bajom vele, hogy az utóbbi években ez az ajándékozási láz már szinte betegessé nőtte ki magát, igaz a gazdasági válságban már nem biztos, hogy mindenki ugyanannyit költ, mint korábban – részben talán azért, mert a bankok sem adnak már hitelt – ennek ellenére az őrült ajándékozási láz még tartja magát valamennyire. Mi idén Karácsonykor (amit egy héttel korábban tartottunk meg) már nem igazán vettem ajándékot, csak egy saját készítésű naptárt kapott mindenki. Meg a gyerekek egy csomó Legót, amire már hónapok óta fenték a fogukat, és majd kipattantak a bőrükből, mikor átadtuk nekik az a kisebb zsákot, amit már vagy egy hónapja az irodában őrizgettem a szekrényben, és valamelyik késő este vittem haza, és dugtunk el egy táskában a szekrény tetején, nehogy a kis csibészek megtalálják.

   2012 első napja szinte tökéletesen telt. Nagyjából délig aludtam, mert itt  volt egy kisebb összejövetel, ami azzal ért véget, hogy hajnali 4-kor felmentünk a sztúpához, aztán sikerült a szangha közösségi szobájában aludni. Délelőtt a szomszédos szobákban lakó gyerekes párok 1 év körüli babáinak nyűszögése közepette félálomban mindenféle furcsát álmodtam.
   Dél körül, a reggelebédnél Pedro csatlakozott hozzánk, és körbevezetett néhányunkat az újonnan épült részben, aztán miután kitakarítottuk az osztálytermet, a csapat fele elutazott a megvilágosodás sztúpához Benalmadénába. Itt sikerült is pár képet csinálnom, meg elvittük Maggienek azt az egész kartonnyi Erős Pistát, amit még november végén nem sikerült eljuttatni ide, mert az a pár ember, aki nagyon tervezte, hogy ide utazik, nem utazott végül. Maggie rettenetesen örült a Pistáknak, azt mondta, annyi ilyet fogyaszt a család, hogy egy üveg 2 napig trt náluk. Nagyon akart a tudni ki a forrás, és küldött is neki egy csomag igazi bhutáni füstölőt.
   A sztúpában az esti tanítás után Karmapa tavalyi  hongkongi előadásának egy észletét néztük meg, amit sajnos nem sikerült még az ittenieknek teljesen feliratozni, így valahol az első harmadnál egy magyarázat közben leállították.