Mipham Rinpocse ezt írja:
Van a pesszimizmus, és van a realista gondolkodásmód (meg még egy csomó másik). A pesszimista állandóan depressziós, a realista megingathatatlanul hisz abban, hogy a dolgoknak van oka, célja, működése, a pesszimista állandóan érzelmei hálójában vergődik.
Az érzelmi állapotok teljes skáláját átélhetjük egy nap, és teljesen tönkretehetjük az életünket egy időre egy, ha egy téves elképzelés mentén téves döntést hozunk, és annak megfelelően cselekszünk. Mi a téves? Mindig az, ami a legtöbb szenvedést hozza, és a legkevésbé hasznos a legtöbb körülöttünk lévő ember számára.
Észre sem vesszük, hétköznapi gondolkodásunkat mennyire áthatja az, hogy hiszünk abban, hogy ami körülöttünk van, és velünk történik az teljesen valóságos, és megváltoztathatatlan. Amikor pedig elmúlik, és átveszi a helyét egy másik hasonlóan fontos ügy, már nem is emlékszünk arra mi volt az, ami tökéletesen boldoggá tett minket vagy korábban teljesen tönkretette az életünket.
Az idő – bár mélységesen meg vagyunk róla győződve, hogy létezik – nem létezik. A jelen a jövő szempontjából múlt, a múlt pedig már egyáltalán nem létezik. Mégis megvan a folytonosság érzése. Reggel felkelünk, este lefekszünk. És ez így megy minden nap, és azt várjuk, hogy majd lesz egy tökéletes nap, ami után minden nap tökéletes lesz, amikor minden jól sikerül, és állandóan fanfárok fogják kísérni minden lépésünket. Hogy hirtelen kicsattan a boldogság szikrája, begyullad minden és átragyogja az egész életünket.
A nemtudás szürke álmát alusszuk, mikor azt gondoljuk ébren vagyunk, és amikor a teljes valóságba pillantás elvakít minket, nem tudjuk felfogni, mit láttunk, mert minden időn kívül kerültünk, és ott az emlékezet időnkívülisége a felfoghatatlan szférájába emelkedett.
A jelen pillanat nem marad,
A múlt és a jövő nem bír létezéssel
Mert nem lehet rájuk mutatni
Megvizsgálhatatlanok.
Ez a megvizsgálhatatlan
Mentes a létezéstől
Nincs maradandósága, és nem semmisül meg,
Ez a megvizsgálhatatlan hiánya.
Van a pesszimizmus, és van a realista gondolkodásmód (meg még egy csomó másik). A pesszimista állandóan depressziós, a realista megingathatatlanul hisz abban, hogy a dolgoknak van oka, célja, működése, a pesszimista állandóan érzelmei hálójában vergődik.
Az érzelmi állapotok teljes skáláját átélhetjük egy nap, és teljesen tönkretehetjük az életünket egy időre egy, ha egy téves elképzelés mentén téves döntést hozunk, és annak megfelelően cselekszünk. Mi a téves? Mindig az, ami a legtöbb szenvedést hozza, és a legkevésbé hasznos a legtöbb körülöttünk lévő ember számára.
Észre sem vesszük, hétköznapi gondolkodásunkat mennyire áthatja az, hogy hiszünk abban, hogy ami körülöttünk van, és velünk történik az teljesen valóságos, és megváltoztathatatlan. Amikor pedig elmúlik, és átveszi a helyét egy másik hasonlóan fontos ügy, már nem is emlékszünk arra mi volt az, ami tökéletesen boldoggá tett minket vagy korábban teljesen tönkretette az életünket.
Az idő – bár mélységesen meg vagyunk róla győződve, hogy létezik – nem létezik. A jelen a jövő szempontjából múlt, a múlt pedig már egyáltalán nem létezik. Mégis megvan a folytonosság érzése. Reggel felkelünk, este lefekszünk. És ez így megy minden nap, és azt várjuk, hogy majd lesz egy tökéletes nap, ami után minden nap tökéletes lesz, amikor minden jól sikerül, és állandóan fanfárok fogják kísérni minden lépésünket. Hogy hirtelen kicsattan a boldogság szikrája, begyullad minden és átragyogja az egész életünket.
A nemtudás szürke álmát alusszuk, mikor azt gondoljuk ébren vagyunk, és amikor a teljes valóságba pillantás elvakít minket, nem tudjuk felfogni, mit láttunk, mert minden időn kívül kerültünk, és ott az emlékezet időnkívülisége a felfoghatatlan szférájába emelkedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése