Az élet peronja az elszalasztott lehetőségek képtátra. Ha kristálytisztán tudnék emlékezni életem minden pillanatára, és ezeket az elszalasztott nagyszerű lehetőségeket képként ki tudnám akasztani a falra, egy elképesztően nagy pályaudvart tudnék teleaggatni ezeknek a „vonatoknak” a képeivel.
Valahogy olyan érzés egy vonatról lemaradni, mint elszalasztani egy-egy nagyszerű lehetőséget. És hiába jön a következő vonat, az izgalom, a kaland, az utazás mindig elmarad, és a képzelet megtölti a távolodó vonatot élettel, történetekkel, kalandokkal.
A horoszkópom is azt mondja: szeretek szenvedni, a szenvedés, az önmarcangolás mestere vagyok, de ebben nem tudok mélységesen hinni, mert nem így tapasztalom, mégis átélem újra és újra. Az állandó változást tapasztalom, mostanában mégis van egy elszalasztott vonat, ami miatt nagyon sokáig ültem egy kis pályaudvaron, a képzeletem vasútvonalán, és egy forró nyári napnyugta hangulatában üldögéltem a képzeletbeli padon, caipirinnyát szürcsölgetve, a bogarak zizegését hallgatva, és az égre húzott végtelen kondenzcsíkok ábrándjaiba elmerülve.
Azt mondta „tisztítókúra”, és meg sem bírtam szólalni. Pokol hülyének érzem magam, pedig a könnyített diéta kellemes kísérője lehet egy kisebb tisztíkókúrának - akartam mondani, meg hogy van ez a jóga (Bikram), ami brutál módon leizzaszt, mert negyven fokban az első órákon majdnem minden méreg távozik a szervezetből, és a végére félhulla vagy, de utána napokig szárnyalsz, alig alszol, mert a felszabaduló eneriák az égbe röpítenek. Nem annyira, mint a szerelem, ami inkább szétéget, atomjaira szed, elovaszt és megsemmisít.
– Gyere jógázni – akartam mondani, de nem mondtam semmit, mert rohantam, mint akinek megy a vonata. Túlságosan is rohanok, mindig bele az ismeretlenbe, a nemlétező időbe, ami mostanában egyre inkább összeomlik körülöttem. Ez a vonat is persze elment.
Így most megint a peronra kerültem, itt ülök, merengek, hogy hova nem jutottam már megint, mikről maradtam le, milyen új élmények képei kerülnek fel a határtalan pályaudvar falára-oszlopaira. A képzeletbeli cigarettafüst, a képzeletbeli peronon, egy képzeletbeli padon ülve, a képzeletbeli kezemben tartott cigarettából egyenesen emelkedik felfelé, csak az zavarja meg, amikor számhoz emelem, hogy szívjak egy kövér slukkot.
Kedves ez a képzelt melankólia, ez a megmagyarázhatatlan önmarcangolás, ez az értelmetlen egotrip, tudom, hogy nem vezet sehová, mégis élvezem.
A másik véglet, a totális önkívület, a teljes spontaneitás, az intuíció vezérelte értelmetlen tettek, meggondolatlanságból fakadó bonyodalmak. Nem mondhatnám, hogy túlságosan bölcs vagyok.
Valahogy olyan érzés egy vonatról lemaradni, mint elszalasztani egy-egy nagyszerű lehetőséget. És hiába jön a következő vonat, az izgalom, a kaland, az utazás mindig elmarad, és a képzelet megtölti a távolodó vonatot élettel, történetekkel, kalandokkal.
A horoszkópom is azt mondja: szeretek szenvedni, a szenvedés, az önmarcangolás mestere vagyok, de ebben nem tudok mélységesen hinni, mert nem így tapasztalom, mégis átélem újra és újra. Az állandó változást tapasztalom, mostanában mégis van egy elszalasztott vonat, ami miatt nagyon sokáig ültem egy kis pályaudvaron, a képzeletem vasútvonalán, és egy forró nyári napnyugta hangulatában üldögéltem a képzeletbeli padon, caipirinnyát szürcsölgetve, a bogarak zizegését hallgatva, és az égre húzott végtelen kondenzcsíkok ábrándjaiba elmerülve.
Azt mondta „tisztítókúra”, és meg sem bírtam szólalni. Pokol hülyének érzem magam, pedig a könnyített diéta kellemes kísérője lehet egy kisebb tisztíkókúrának - akartam mondani, meg hogy van ez a jóga (Bikram), ami brutál módon leizzaszt, mert negyven fokban az első órákon majdnem minden méreg távozik a szervezetből, és a végére félhulla vagy, de utána napokig szárnyalsz, alig alszol, mert a felszabaduló eneriák az égbe röpítenek. Nem annyira, mint a szerelem, ami inkább szétéget, atomjaira szed, elovaszt és megsemmisít.
– Gyere jógázni – akartam mondani, de nem mondtam semmit, mert rohantam, mint akinek megy a vonata. Túlságosan is rohanok, mindig bele az ismeretlenbe, a nemlétező időbe, ami mostanában egyre inkább összeomlik körülöttem. Ez a vonat is persze elment.
Így most megint a peronra kerültem, itt ülök, merengek, hogy hova nem jutottam már megint, mikről maradtam le, milyen új élmények képei kerülnek fel a határtalan pályaudvar falára-oszlopaira. A képzeletbeli cigarettafüst, a képzeletbeli peronon, egy képzeletbeli padon ülve, a képzeletbeli kezemben tartott cigarettából egyenesen emelkedik felfelé, csak az zavarja meg, amikor számhoz emelem, hogy szívjak egy kövér slukkot.
Kedves ez a képzelt melankólia, ez a megmagyarázhatatlan önmarcangolás, ez az értelmetlen egotrip, tudom, hogy nem vezet sehová, mégis élvezem.
A másik véglet, a totális önkívület, a teljes spontaneitás, az intuíció vezérelte értelmetlen tettek, meggondolatlanságból fakadó bonyodalmak. Nem mondhatnám, hogy túlságosan bölcs vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése