Nagyjából három hete volt, hogy hajnali háromkor megérkeztünk a reptérre Barcelonában. A bejáratnál egy egyenruhás ellenőr elkérte a jegyünket, ami meglepett – én azt gondoltam, a reptereken éjjel-nappal nagy a nyüzsgés. Barcelona kihalt volt, karácsony lévén, az éjjeli N17-es buszon is csak hárman voltunk. A reptér végtelen csarnokában néma csend. Stephen King Langolierek című novellája jutott eszembe, ahol az időfaló szörnyek elől menekül pár ember, akik egy kihalt reptérre érkeznek, és nem tudják hol vannak, míg rá nem jönnek, hogy az időben vannak elcsúszva, és fura lények zabálják fel a világot. Teljesen abszurd, és beteges, tipikus Stephen King sztori.
Lenyűgöző volt a csarnok hatalmas üressége, a végtelennek tűnő márványpadlón csillanó fények, a tompa azonosíthatatlan zajok a háttérben. A fény ami létrehozza a látványvilágot olyan volt a padlón, mint egy megfagyott, enyhén hullámzó feszített medence víztükre.
Vasárnap késő délután az irodaház földszint márványpadlója ezt juttatta eszembe, az előtér enyhe megvilágítása, a rideg-modern oszlopok.
Lenyűgöző volt a csarnok hatalmas üressége, a végtelennek tűnő márványpadlón csillanó fények, a tompa azonosíthatatlan zajok a háttérben. A fény ami létrehozza a látványvilágot olyan volt a padlón, mint egy megfagyott, enyhén hullámzó feszített medence víztükre.
Vasárnap késő délután az irodaház földszint márványpadlója ezt juttatta eszembe, az előtér enyhe megvilágítása, a rideg-modern oszlopok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése